Ennek a blognak a tárgya egy kis kert remélhetőleg sikeres újraépítése. Az elmúlt évtizedek alatt ugyanis fokozatosan beépült, azaz egyre kevésbé volt kertnek nevezhető. Ilyen értelemben mitagadás nem az a klasszikus értelemben vett álomkert, de ne legyünk túl finnyásak. Optimistán hozzáállva a kérdéshez mondhatjuk úgy is, hogy legalább van mit csinálni. Első bejegyzésünkben picit visszatekintünk a kert előtörténetére.
Ez a kertecske — végülis nem titok — Budapesten van, és valóban kicsi, alig 26 méter hosszú, és csupán 4 méter széles. Innen máris egyértelmű a blog címe is, hiszen a város nagy, a kert kicsi, a többi meg egyenlőre részletkérdés.
E sorok írója régi kapcsolatban van a kerttel, ugyanis alig volt 5 hónapos amikor ide költözött szüleivel társbérletbe egy idős nénihez az 1970-es évek legelején. Akkoriban a kertben egy deszkafészeren kívűl számos nagy gyümölcsfa volt, amelyekről még kép sem nagyon maradt, csak az emlékeimben. A hátsó felében egy nagy őszibarack fa állt, a bejáratot pedig egy hatalmas, öreg cseresznyefa őrizte.
A régi fészert apám lebontotta, és egy kis műhelyt épített a helyére. A nagy őszibarack ehhez útban volt, meg már erősen korhadt is, ezért azt ki is vágták. Ennek a kert legvégében épített 3x6m alapterületű házikónak a végében kis pihenőkuckó is helyet kapott, sokat bungiztam ott gyerekkoromban. Érdekes kis épület volt, az egyik oldalán nagy, 3x2 osztásos üvegablakkal, így jó világos volt odabent. Ezután hosszú éveken át a kis műhely nem bővült. Aztán valamiért az előtte növekvő fenyő hőálló ezüstfestékkel megködösítve ezüstfenyővé változott, és karácsonyfa lett. A rá következő tavasszal a műhely elé hatalmas előtető került, alatta persze lebetonozott területtel. Eleve a házikó sem egy magas épület, de az előtető kényszerű lejtése miatt bizony viccesen hajbókolt minden látogatónk aki kicsit is magasabb volt nálunk.
Még kiskoromban lett vége a nagy cseresznyefának is. Annyira vonzotta a hangyákat, hogy hiába látta el az egész társasházat friss ropogós cseresznyével, szintén kivágásra ítélték. Legelső kert emlékeimben nagyon homályosan még megvan az öreg fa, és a hangyákkal teli gyümölcsök képe is. Ennek a helyére került később egy szőlőlugas, aminek a maradéka máig él, igaz erősen kihalt állapotban. A cseresznye csonkja mellmagasságban lett elvágva, hosszú ideig ott maradt a kapu mellett. A nyolcvanas évek korstílusában került rá színesre festett gumiabroncs, abba pedig kis föld és végül bele egy páfrány. Mai szemmel finoman fogalmazva is kínos látvány, de akkoriban ez errefelé divatosnak tűnt.
Ezt követően a terület sokáig haszonkertként funkcionált, jellemzően paradicsom volt sok benne. Nagyon élveztem amikor a kertben játszva csak leszakítottam egy lédús paradicsomot, és elmajszoltam mint egy almát szokás. Eszméletlen ízorgia volt, stílszerűen a bolti spanyol paradicsomok a fasorban sincsenek ahoz képest. Azóta kiderült, hogy a félig éretten leszüretelt paradicsomok sajnos mindig ízetlenek lesznek. Csak ami a szárán érik be teljesen, annak lesz igazi az íze — de hát messziről jött paradicsomot hamar, úm. "piacéretten" kell leszedni.
Akadt azért virág is, a társasházon belül mindig ment a palánta- és mag-cserebere. A szomszéd kert pl. rózsakert volt. Az idős nyugdíjas házaspár imádta a rózsákat, volt ott mindenféle színű, szagú, habitusú rózsa. Azokon kívűl csak fenyőfa, ami alatt a fű sem nagyon maradt meg. A közös kerítés mentén végigfutattak vörös és sárga futórózsákat. A kis jóindulattal pergolának is hívható két szál szögvas helyenként még most is ott van a kerítés felett. Nálunk csak egy-két rózsatő akadt, és egy még most is megvan. A mellékelt képen éppen Marika néni látható kedvenc rózsái társaságában — éppen harminc évnyi távolságból.
Nagy divat volt még egy kis fehér virágú csillagmoha fajtából ágyásszegélyt ültetni. Képesek voltak ezeket a kis mohapárnákat spaknival méretre vágni és az ágyások szélébe nyomkodni. Sajnos(?) erről képanyagom nem maradt fent.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése